Nyugalom, mondod magadban, észre sem véve hogy egy idő után, mikor érzed, hogy nem hat, hangosan is kimondod.

Elfordítod a tekinteted, próbálod hozzászoktatni a szemed a sötéthez, hátha kirajzolódnak a falak, vagy az ajtók. Ennek viszont az lesz az eredménye, hogy nem tudod, merre is nézel éppen.

Tapogatózni kezdesz. Valami hideget érintesz meg, gyorsan rájössz hogy megtaláltad a falat. Az mentén indulsz el, amíg már nagyjából kitisztul a látásod.

Egy kis doboz, vagy szekrény alakját véled látni, nem is olyan messze. Ha az, aminek gondolod, akkor talán vissza bírod valahogy kapcsolni az áramot.

A kis szekrényt kinyitva beigazolódik a gondolatod. Egy főkapcsolót találtál, viszont ahogy szemügyre veszed, látod, hogy nem kapcsolók és gombok vannak benne, hanem mindenhol egy-egy kis kulcslyuk.

Újból elvesztél. Kulcs nélkül nem tudsz életet lehelni ebbe a fémszörnyetegbe. Ráadásul már senki sincs itt, akinél lehetne kulcs. Vagy ha lenne is, már biztos nem él.

Nincs más lehetőség. Ha abban bízol, hogy a számítógépek hasznos dolgokkal szolgálhatnak, találnod kellene valahogy egy kulcsot, nem mellesleg vaksötétben.

Először a szoba szemközti oldalán lévő ajtóhoz mész, de zárva találod. A panelját valami szó szerint szétszedte. Karmolásnyomokat látsz körülötte a falban. Valami valahogy beszabadult ide és a szobában lévők épphogy kimenekültek.

Ez az út tehát kizárva. Ekkor jut eszedbe a Számítógépterem előtti elágazás.

Vonakodva, de kilépsz a sötétből a mégsötétebbe, és elindulsz a bal felé vezető úton, a Karbantartó Szobák felé...