Egy árnyat veszel észre magad előtt, messze a folyosó túloldalán. Egy sötét, Női alakot, háttal neked. Rettenetes érzés kerít hatalmába, félelmetes ütemben lüktet a füledbe a zúgás, mintha az árny adná ki magából.

Válaszok reményében közelebb lépsz, egyet majd még egyet, át a folyosón, közben zihálsz a fájdalomtól, amit a füledben érzel.

"Segítség! Kérem!" kiabálsz a Nőnek, aki nem mozdul. "Mit keresek itt? Ki maga? Ki vagyok én?"

Látszatra csak pár méterre lehetsz tőle, de lassan haladsz. Mintha soha nem tudnád elérni őt. Úgy érzed, elragad téged valami, amikor már kinyújtott kézzel már éppen meg tudnád érinteni a Nőt.

Csak pillanataid vannak hátra, ahogy érzed, ahogy valami elhúz onnan téged, vissza a feledésbe, ahonnan jöttél. Már szinte kiabálsz a Nő fülébe, pedig olyan közel van.

"Miért csinálja ezt velem? Nem érdemlem meg, hogy így legyen vége!"

A Nő lassan megfordul, egy örökkévalóságnak tűnik mire meglátod iszonyatos arcát. Szemei fehérek és véresek, arca élettelen és ráncos, szája mosolyra nyúl.

"Ne légy csacska, drágám," mondja a Rémnő, szinte andalító hangon. "Semminek sincs vége. A Purgatóriumban örökké élhetünk, te és én. Talán te nem ezt akartad?"

A Nő mögött a semmiből lángok csapnak fel, minden ajtóból füst és forróság szivárgott ki. Egyszerre az az érzés támadt benned, hogy fuss el onnan, de lefagytál.

Hirtelen az egész folyosó összeomlott a lángok alatt, feketeségbe borítva téged és a Rémnőt, aki csak mosolygott, ahogy hamuvá égették a testét a parázsló lángcsóvák. Téged is, ugyanúgy mint őt, elemésztett a tűz.

“Együtt, drágám...” hallottad a Nőt utoljára, miközben a fájdalomtól ordítani tudtál volna. “Örökre…”